|
http://www.magyarnarancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=11416
Ha azt mondják, bozidájt (Frédéric Kaplan robotkutató)
A
Sony párizsi számítógépes kutatólaboratóriuma (Computer Science
Laboratory - CSL) autonóm robotokkal foglalkozik. Részt vett az AIBO
kutya és a QRIO humanoid fejlesztésében. Olyan alapkutatáso-kat végez,
amelyek nem a jelenleg ismert robotokat próbálják meg tökéletesíteni,
hanem új példányokat igyekeznek kidolgozni.
Magyar Narancs: A Sony 1999-ben dobta piacra az első
robotgenerációt, amely egyesítette a tamagocsi típusú, szórakoztatásra
szánt digitális "lények" sajátosságait az autonóm robotok
képességeivel. Mit jelent ez az autonómia?
Frédéric Kaplan: Ezek a robotok egy adott ingerre nem mindig
ugyanúgy reagálnak. A viselkedésük korábbi tapasztalataikon alapul.
Saját történetük, múltjuk van, amely a környezet függvényében nagyon
eltérő lehet. Egy robot, amelyet otthagyunk egy üres szobában, egészen
más lesz, mint amelyikkel sokat foglalkoznak. Nagyon leegyszerűsítve
háromféle folyamat zajlik a robotokban: az adott szituáció értékelése
(van-e körülötte ember, tárgy stb.); erre épülnek a motivációs
folyamatok, amelyek azt szimulálják, hogy mit akar a robot (játszani,
felderíteni a környezetét, néha pihenni stb.); végül pedig a robot az
adott pillanatban valahogyan cselekszik: ha elgurul egy labda,
utánamegy, belerúg, rá se hederít stb. A reakció az addigi tanulási
folyamat eredménye, a motiváció függvényében, ebben az értelemben van a
robotoknak döntési szabadságuk.
MN: A robot kezdetben olyan, mint egy üres lap?
FK: Nem egészen, hiszen az érzékelési képességei (például, hogy
miként lát) a kezdettől adottak. Ennél azonban fontosabb a motivációja.
A fő kérdés ma és a jövőben is az, hogy képesek lesznek-e a robotok
hosszú távon, nyitott formában tanulni. Ez nem egy-egy dolog
megtanulását jelenti, hanem heteken, hónapokon át tartó, folyamatos
tanulást, új készségek elsajátítását a környezettel, a tárgyakkal,
emberekkel és más robotokkal való interakcióban.
MN: Hogyan tanul a robot, s mi motiválja?
FK: A legfőbb motivációs elv a kíváncsiság, ez hajtja az új
ingerek keresése felé. A cél az, hogy érdekeljék az új dolgok, mégpedig
úgy, hogy egyrészt kerülje, amit már ismer, vagyis ami számára teljesen
kiszámítható. Másfelől viszont kerüli a "túl bonyolult" helyzeteket. A
tanulás alapvetően azt jelenti, hogy a robot mindig megjósolja, mi lesz
egy cselekedetének a következménye. Először nagyon rossz hatásfokkal,
aztán egyre sikeresebben. Számára az jelenti a jutalmat, ha keveset
téved. De a jutalom megszűnik, amint pontosan megjósolja az eseményt.
Jellemzően olyan környezetbe helyezzük a robotot, mint egy csecsemőt,
ahol különféle tárgyakkal találkozva elsajátíthat számára ismeretlen
készségeket úgy, hogy kipróbál egy cselekvést és azután érzékeli a
hatását. A robot ebben a környezetben önállóan fejlődik, az egyszerűbb
készségek, mondjuk egy tárgyra való ráharapás felől az összetettebbeken
át (például egy labda elütése, ahol nem az ütés nehéz, hanem az, hogy a
fejével, amelyet először csak véletlenszerűen forgat el, kövesse a
labda elgurulását) a bonyolult viselkedésekig.
MN: Ezek szerint igazából nincs szüksége gazdára, csak megfelelő tanulási környezetre?
FK: Ezen a szinten valóban nincs beleprogramozva a robotba, hogy
érdeklődjön valaki iránt. Ha azonban a gondozó képes úgy viselkedni,
olyan környezetet teremteni, amely megfelel a robot szintjének, akkor
felkelti az érdeklődését. Olyan ez, mint amikor a szülők egy
kisgyerekhez igazítják a viselkedésüket azért, hogy az ismeretlen és
bonyolult világot kiszámíthatóvá tegyék. Ha a gondozó a robot
tudásszintjéhez igazodik, akkor a robot keresni fogja a társaságát.
Természetesen ez nem érzelem, hanem egy kialakított viselkedési
rendszer. Fontos azonban, hogy a robot erre nincs beprogramozva, nincs
kényszerítve. Úgy tűnik, az ember számára akkor jelent valamiféle
örömforrást, jutalmat egy robottal töltött idő, ha az autonóm
választásból fakad. A kutya, amelyik séta közben rendszeresen visszatér
a gazdájához, épp azért olyan értékes a számunkra, mert ott a
lehetőség, hogy elfut, de mégsem teszi. Valami hasonló feszültség
munkál az ember társának tervezett "haszontalan" robotok és az ember
hosszú távú kölcsönhatásában is, és mintha létrejöhetne valamiféle
kötődés. De a kötődés rendkívül komplex jelenség, amely még sok
kutatást igényel.
MN: Milyen mértékben építik bele a rendszerbe a destruktivitást: elképzelhető-e, hogy egy "örömszerző" robot agresszív lesz?
FK: Fejlesztési szinten nagyon nehéz meghatározni, mi a
nemkívánatos magatartás, és kizárni bizonyos viselkedést anélkül, hogy
korlátoznánk a robot fejlődési folyamatát. Az egyetlen mód, hogy a
robot ne okozhasson kárt vagy sérülést, hogy fizikailag úgy tervezik
meg. Többek közt ezért ilyen kicsik. Vagy például az ízületeknél nem
képesek nagy nyomást kifejteni, csípni, szorítani. A biztonsági
intéz-kedések nem szoftverszinten épülnek be: nem állítunk fel olyan
szabályokat, hogy a robot ezt vagy azt nem csinálhatja. A fejlesztést
egyébként jelen pillanatban pontosan azért hatja át ennyire a
szórakoztatási jelleg, mivel ha fenn akarjuk tartani a lehetőséget,
hogy a robotok valóban sokféle irányba fejlődjenek, akkor nem
szűkíthetjük le használatukat egy bizonyos célra, mert az nem teszi
lehetővé, hogy a robot olyasmit csináljon, ami nincs számára előírva.
Hosszú távon ezek a szórakoztató robotok talán másfajta használatra is
alkalmasak lehetnek.
MN: Nagy nemzetközi visszhangja volt, amikor önök az ELTE
etológia tanszékével közösen vizsgálták az AIBO és a valódi kutyák
tanulását. Milyen eredményeket hozott a kutatás?
FK: Az etológusok számára a robotok kísérleti eszközök voltak a
kutyák fajfelismerésének, társas viselkedésének tanulmányozásában. Ám
az együttműködés a robotika számára is nagyon gyümölcsöző. A korlátok,
amelyekkel a robotok tanításakor találkoztunk, sokban hasonlítottak a
kutyakiképzés nehézségeihez: a tréner mindkét esetben csak terelni
tudja a kívánatos viselkedés felé a tanítványt, de nem tud neki
magyarázni, nem tudja, mi jár a fejében. A közös munka eredményeképp
sikerrel adaptáltunk egy kutyakiképzésben használt technikát, amely
gyors és hatékony a robotok tanításában.
MN: A négylábú robotok és a humanoidok közti különbség óriási ugrás vagy pusztán külcsín?
FK: Rengeteg technikai különbség van a két forma között, de
számunkra ez "csak" annyiban érdekes, hogy a különböző formák eltérő
interakciókat váltanak ki az emberekből, különösen az első
kapcsolatteremtésnél. Hason-lóan ahhoz, ahogy az állatkertben egyes
állatok sikeresebben váltanak ki a látogatókból valamilyen érzelmet,
cselekvést, integetést. A jelenleg kapható robotok felismerik az
arcokat, tudják, merről jön a hang, valamilyen szinten beszélnek,
vagyis sokkal összetettebb módon vannak jelen egy szituációban.
Állatokra és emberekre emlékeztetnek, de más formák is elképzelhetők.
Mindez azonban rövid távú hatás, hosszú távon a robot fejlődése,
történetének kialakítása a tét. Ebből a szempontból a külalak nem olyan
fontos.
MN: Abból kiindulva, hogy az élővilágban fontos a
szocializáció, önök a robotok egymás közötti kommunikációját is
tanulmányozzák.
FK: Nyolc éve vizsgáljuk a több robot kölcsönhatásakor kialakuló
jelenségeket, és lassan kezdjük megérteni, hogy központi koordináció
nélkül, közvetlenül a robotok kölcsönhatásában milyen kollektív
törvények alakulnak ki, amelyek lehetővé teszik a közös megegyezést. A
robotok tárgyalásos-megegyezéses alapon létrehoznak valamiféle
kezdetleges kultúrát. Egy kísérletsorozatban például kialakítottak egy
közös szókészletet. Ez úgy néz ki, hogy egy robot kiválaszt egy tárgyat
a környezetében, megnézi, hogy miben tér el a többitől (színében,
alakjában stb.), majd ezt a kategóriát kifejezi egy szóval, amit vagy ő
talál ki, vagy egy másik robottól hallott. Ha a másik robot nem ismeri
a szót, megpróbálja kitalálni, mit jelenthet. Egy nagyobb robotközösség
ezzel a nyelvjátékkal kialakított egy olyan szókészletet, amelyet igen
hatékonyan használt a környező objektumok megnevezésében. A közösség
nyitott volt: robotok jöttek-mentek, de a szókészlet megmaradt, és
központi irányítás nélkül, generációkon keresztül adták át egymásnak.
MN: Miféle szavakat kell elképzelnünk?
FK: Ezek néha csak a robotok érzékelési világa számára
informatív kategóriákra vonatkoztak, amit emberként nem érzékelünk,
nincs rá szavunk, például a részecskék lumineszkálására. De például
volt egy szó: bozidájt, amit véletlenszerűen kitaláltak és
hatékonyan használtak egymás között, noha nem pontosan ugyanazt
jelentette mindannyiuk számára. Egyeseknek valami olyasmit jelentett,
hogy "ami a látótérből sok helyet elfoglal, sok pixel", vagyis "nagy".
Másoknak azt, hogy "széles". A robotok ennek ellenére elég jól
megértették egymást, mivel a környezetükben ritka volt a magas, keskeny
tárgy. De ha ilyennel szembesítettük őket, kiderült a félreértés, és a
jelentés újabb tárgyalása kezdődött el. A rendszer folyamatosan
változott és egyre inkább konvergált. Valami ilyesmi történik a
természetes nyelvekben is: léteznek megállapodások és sikeres
kommunikáció, még ha a fogalmak alapját képező kategóriák meglehetősen
különböznek is.
MN: Ezek szerint a robotok is Wittgensteint olvasnak.
FK: A játékelmélet mellett valóban hatással volt a kísérletekre
a wittgensteini nyelvfilozófia, hogy a szavaknak nem jelentése, hanem
használata van.
MN: Milyen messze vagyunk a teremtője ellen lázadó robot mítoszának valóra válásától?
FK: Ezekkel az ősi mítoszokkal kapcsolatban inkább az az
érdekes, hogy mit mondanak nekünk a társadalom és a gépek viszonyáról.
A nyugati kultúrában valahogy úgy határozzuk meg magunkat, hogy: ember
= gép + valami (intelligencia, tudat, erkölcs stb.). Az életre kelt
teremtmények képlete mindig az, hogy az adott kor legfejlettebb emberi
technikája plusz valami extra: Isten megteremti az embert agyagból, a
kerámia a kor fejlett technikája, Pygmalion gyönyörű szobrot készít,
itt a kultúra a kor "hi-tech"-je, Frankenstein halottakból készít
embert, amelyet a korabeli csúcstechnikával, az elektromossággal akar
életre kelteni. De végül mindig kell valami "plusz", amely emberré
teszi a gépet, és ez a "plusz" állandó, nem változik a gépek
fejlődésével. Tehát a félelem a határok átlépésétől inkább filozófiai,
mint reális, technológiai eredetű. A technológia a lázadó robot
archetípusánál jóval kevésbé teátrális módokon képes a pusztításra.
MN: Végül is mit tanulhatunk a mesterséges intelligenciával foglalkozó kutatásokból?
FK: A mesterséges intelligencia története az emberi
intelligencia folyamatos újradefiniálásának története. Sokáig azt
hitték például, hogy a gépi intelligencia legfőbb ismérve a sakkozási
képesség. Végül nem a legkifinomultabb mesterséges intelligencia
technikák, inkább a hatalmas kombinációs kapacitás eredményeképp néhány
gép legyőzte a világbajnokot. És rájöttünk, hogy az intelligencia nem a
sakkozásban, hanem valahol másutt van. Mondjuk abban, hogy képesek
vagyunk egy párbeszédben relevánsak lenni. Vagy hogy vannak érzelmeink.
Egyre több tudományterület (a matematika, fizika, biológia,
pszichológia, nyelvészet) bevonásával keressük a választ, hogy mi tesz
bennünket emberré. Ezek a válaszok nem feltétlenül tartanak össze, nem
valószínű, hogy létrejön egy valóban intelligens gép. De a kérdések
állandó újrafogalmazásával talán megtudunk magunkról valamit.
Orosz Ildikó
|